Testtudatos művészi fotográfiával foglalkozom.
A test számomra nem valami, amit el kell rejteni, javítani vagy legyőzni, hanem valami, amihez vissza lehet találni.
Olyan képeket készítek, amelyek emlékeztethetnek arra, hogy egy nő képes más szemmel látni önmagát.
A legtöbb nő valójában nem önmagát látja, inkább egy képet, amelyet évek alatt formáltak: összehasonlítások, elvárások, régi mondatok, tükrök, rossz szögek, és az a belső hang, amely mindig megtalálja, mi nem elég jó.
Én hiszek abban, hogy ez a történet átírható.
Nem azzal, hogy a testet megváltoztatjuk,
hanem azzal, hogy másképp kezdünk ránézni.
Mindig is két dolog vonzott igazán: megérteni az embert, és kifejezni valamit abból, amit szavakkal nehéz elmondani.
Volt egy pont, amikor mélyebben kezdtem beleásni magam a fotográfiába, és közben egyre többet néztem régi festményeket. És valami megütött bennük.
Nem a technika. Nem a tökéletes arányok. Hanem az, hogy ezeken a képeken a test mindig mesélt valamit. Egy kéz tartásában ott volt egy egész érzelem. Egy fényben megtörő váll mögött ott volt egy történet.
Ekkor értettem meg, hogy engem soha nem a forma érdekelt igazán, hanem az, ami a forma mögött van: a jelenlét, az érzés, az ember.
És hogy egy kép akkor válik élővé, amikor nem azt mutatja meg, hogy valaki hogyan néz ki, hanem azt, hogy milyen az ő szemén át nézni a világot.
A testhez való viszonyunk nem egyszerűen esztétikai kérdés. Nem csak arról szól, hogy mit látunk a tükörben, hanem arról is, hogy mit tanultunk meg látni. Mit szégyelltünk meg. Mit hasonlítottunk össze. Mit kezdtünk hibának nevezni.
Amikor visszatértem a fotográfiához, már nem akartam felszínt fotózni, sem maszkokat erősíteni. Valami mélyebbet kerestem: azt a pillanatot, amikor valaki nem eljátszik valamit, hanem megenged magából valamit.
Azt a csendes jelenlétet, ami nem póz. Nem teljesítmény. Nem megfelelés. Hanem igazság.
Ez a munka idővel több lett, mint fotózás. Egy folyamat lett, egy olyan élmény, ahol a művészi látás, az emberi kapcsolódás és a testhez való viszony finom átalakulása találkozik.
Számomra itt válik a fotográfia alkímiává. Nem azért, mert megváltoztat, hanem mert segít másképp látni azt, ami mindig is ott volt benned.
Egy biztonságos térben a test lassan nem ellenségként jelenik meg. Nem problémaként. Nem javítandó felületként. Hanem élő jelenlétként, valamiként, ami hordozza az életedet, az érzéseidet, a történetedet, és azt a nőiességet, amelyet talán régóta nem engedtél magadnak igazán érezni.
Mögötte mindig ott van egy ember, aki szeretné biztonságban érezni magát. Ezért számomra a kép nem a kameránál kezdődik, sokkal inkább a térnél, amelyben valaki megengedheti magának, hogy ne feszengjen, ne teljesítsen, ne kívülről figyelje magát.
A kép mögött ott van minden, ami láthatatlan:
a bizalom, a figyelem, a légzés, a csend,
és az a pillanat, amikor valaki először nem harcol a saját testével.
Nem kell kijavítanod magad. Nem kell magabiztosan érkezned. A kérdés nem az, hogy tudsz-e elég szép lenni egy képhez, hanem az, hogy megengeded-e magadnak, hogy egy pillanatra más szemmel lásd önmagad.
Mert sokszor nem a test változik meg.
Hanem az, ahogyan visszanézel rá.
És milyen lenne, ha te is így látnád magad?
Ha érzed, hogy valami benned kapcsolódik ehhez, az első lépés nem egy foglalás. Csak egy beszélgetés kezdete.